A rejtély

Sziasztok,
ezt a rész igazából egy meglepetés lenne. Többek közt nekem is mert semmit nem terveztem meg így ez az egész csak egy spontán megnyilvánulás, Nem tudom ,hogyan fog sikerülni szóval (ha egyáltalán van aki olvassa a történetet) nagyon sokat jelentene ha megírnátok kommentbe a véleményeteket. Nem is beszélnék többet ,jó olvasást!
Shade.~ 

-De ha nem maga volt akkor ki?-néztem rá értetlenül.-Talán most volt a legnagyobb veszélyben az életem és ha ő nem jár arra, nem itt lennék most. Szeretném neki meghálálni ,hogy megmentett.
-Ez igazán aranyos tőled ,de amikor idehoztak azt mondták ,hogy erre semmi szükség. Nagyon rémültek voltak amikor beszéltem velük ,de megígértem nekik ,hogy amint magadhoz térsz értesítem őket. -mondta az orvos halvány mosollyal az arcán. Megnyugtatott ,hogy ő is ilyen nyugodt ,de közben ott bújkált bennem a kíváncsiság ,ami éreztem ,hogy hamarosan szétfeszít.
-Lehetne néhány kérdésem?-pislogtam Dr.Lears-re a legédesebb kiskutya szemeimet elővéve.
-Persze ,mondd csak.-bólintott tettetett komolysággal ,szája sarka azonban mosolyra húzódott. Nekem több se kellett ,azonnal elkezdtem magamból ontani a kérdéseimet.
-Mi ez a többes szám? Ez azt jelenti ,hogy hagytak itt elérhetőséget? Ha beszél velük én is ott lehetek? Miért ilyen titokzatos a témában? Van valami fontos dolog amiről tudnom kéne? Elmesélné mi történt? Hogy hogyan kerültem ide? Mit jelent az ,hogy Ha magához tér...? Egyáltalán eszméletlen voltam? Hová tűntek a bizonyos megmentőim? Elárulná már végre kik azok?-daráltam le minden gondolatomat kérdés formájában ,majd kifújtam a levegőt. Annyira izgatott lettem ,hogy magamról és helyzetemről megfeledkezve felpattantam ,de abban a pillanatban amint megéreztem az egész testemben szétterülő fájdalmat visszazökkentem a valóságba. Fájdalmas nyögés közepette dőltem vissza a kényelmetlen kórházi ágyra ,majd mintha mi sem történt volna kérdően pillantottam az ágyam előtt álló pszichiáterre. Ő csak nevetve megrázta a fejét ,majd sorban kezdett válaszolgatni a kérdéseimre.
-Azt jelenti ,hogy két ember hozott téged ide.Nagyon aggódtak érted ,de nem akartak veled ilyen helyzetben találkozni. Ami azt illeti nem csak az eszméletedet vesztetted el ,újra kellett éleszteni. De szerencsére ez sikerült. És a megmentőid nem tűntek el csak úgy gondolták jobban teszik ha inkább elmennek. És most én is szeretnék kérdezni. -mondta. Amíg beszélt ,milliónyi érzés kavargott bennem és annyi további kérdést szültek a válaszok ,hogy már nem fért el több gondolat a fejemben.
-Nyugodtan tegezhet.-legyintettem mire az orvos szeme elkerekedett.
-Ezt meg ,hogy a ...-kérdezte volna miközben alaposan végigmért. De megakadt a mondatában amikor a tekintete a karomhoz ért. Idegesen az ajtóhoz lépett majd ,mintha épp nem egy mondat közepén tartott volna ;elrohant.
Pár perccel később egy nővér és egy másik orvos társaságában tért vissza. Az ajtóban álltak és a kórlapomat nézegették majd mindannyian felém kapák a tekintetüket miközben még mindig ,láthatóan feszült hangulatban beszélgettek. Az ismeretlen orvos felém indult majd amikor az ágyam végébe ért megállt és a karomat kezdte szuggerálni. Engedelmesen felé fordítottam és továbbra is csendben üldögéltem.
-Elárulná nekem ,hogyan képes ilyen nyugodtan ülni itt miközben a karjából fémdarabok állnak ki?-kérdezte én pedig az említett területre pillantottam majd megvontam a vállam.
-Megszoktam.-mondtam és szokásomtól eltérően a lepedő szélét kezdtem csavargatni. Egy orvos előtt nem akartam a saját ujjaimat tördelni és a bőrömbe mélyeszteni a körmeimet ,amikor pontosan tudja miért vagyok itt és ,hogyan kerültem ide. Elég nekem az ,hogy úgy kezelnek az emberek mint egy állatot vagy csak átnéznek rajtam. Meg is értem őket. Nekem is meg van a véleményem magamról és erről az egészről és fordított esetben valószínűleg én is ezt tenném. Nem akartam még az orvosok ellenszenvét is kivívni az engedetlenségemmel ezért inkább megpróbáltam együtt működni velük még akkor is ha nehezemre esett hiszen tudtam ,hogy rajtam már csak ők segíthetnek. Nem akartam eljátszani az utolsó lehetőségemet mert tudtam ,hogy mire vagyok képes és mennyi idő kell ahhoz ,hogy kioltsam a saját életemet. Más már nem menthet meg. A családomat még hírből sem ismerem és a gyerekkoromat hol nevelőotthonban ,hol árvaházban töltöttem míg egy idős asszonyhoz nem kerültem. Amikor megtudta mit csinálok magammal éjszakánként akkora bűntudatom volt ,hogy nem bírtam tovább ott maradni. Így kerültem abba a pince szerű dohos helységbe ami már évek óta élőhelyemül szolgál.